Másik élet

Erika

Most neki festek, róla gondolkodom, próbálom megfejteni csillogó, csilingelő, ragyogó személyisége mozgatóit, miből meríti erejét, hogy mindig vidám, hogy mindig van egy jó szava mindenkihez, úgy tűnik sosem fárad el, lelkesedése magával ragad akkor is, ha én elbizonytalanodom.

Már előre látom magam előtt a színeket, aranysárga és kék, mint a tenger, ami az ő lételeme. Felvázolom a képet, a női alak nyakán csillogó ékszer, egyik keze azon pihen, a másikban orchidea. Ahogyan a festéssel haladok előre, egyik réteg a másik után, egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy az orchidea szára elkezd lefelé nyúlni, egyre lejjebb tekereg, és látom, hogy a ruhán a köldök tájékán egy pici repedés keletkezik, s a virág szára, mint egy tengeri kígyó áthatol rajta. Néhány ecsetvonással kijavítom az anyag felületét, és folytatom a munkát. A szembogárra finom ecsetvonásokkal fénypöttyöket ejtek, amikor valami meleg, vibráló érzés fut végig a gerincemen. Egyáltalán nem kellemetlen, sőt. Felállok, hátrébb lépve hunyorítok a képre, elégedett vagyok a szempilláim rácsozata mögött felsejlő világgal, így engedélyezek magamnak egy kávét.

Visszatérek, kezemben kedvenc bögrém, míg szürcsölöm a keserű nedűt folytatom a szemlélődést. Valami más lett, mint amikor itt hagytam a képet. Közelebb hajolok, nem mintha nem látnék rendesen, csak nem hiszek a szememnek. A háttér kékesszürkés felületén is nyílások keletkeztek, apró kis foltok, mintha a festék összehúzódott volna, hogy utat engedjen valaminek, ami a kép mögött rejtőzik. És ekkor látom, hogy az orchidea tekereg elő a nyílásokon, majd visszabújik egy pillanatra és megint előre, összefűzve-kötve a láthatót és a láthatatlant, míg végül a lány kezébe csusszan.